2011.09.03. Körtúra Diósjenőről a Csóványosra
Túra Diósjenőről a Csóványosra. Út közben menekültünk lódarazsak elől, és találkoztunk egy igazi, négy-láb meghajtású tereplóval is.
Főbb útpontok: Diósjenő – Csehvár – Alsó-Hinta-rét – Felső-Hinta-rét – Csóványos – Hangyás-bérc – Sasfészek-bérc – Nagy-Mána – Nagy-Mána-bérc – Rakottyás-völgy – Királyháza – Kemence-völgy – Závoz-nyereg – Diósjenő
Útvonal: 
Max magasság: 939 m
Min magasság: 230 m
Össz. emelkedés: 975 m
Össz. ereszkedés: -975 m
Diósjenőn leszállva a vonatról a nap a nyarat idéző hévvel tűzött a fejünkre. Pillanatok alatt mindenünkről csurogni kezdett a veríték. Gyorsan be is tértünk a helyi boltba, hogy egy kis hűvöset vegyünk magunkhoz mielőtt nekikezdünk a mai napra betervezett kilométereknek. A felfrissülést követően rátértünk a jelzésre, és e napi első célpontunk, a Csehvár felé vettük az irányt.
Hátunk mögött hagyva az épületeket, egy rövid szakaszon aszfaltozott úton haladtunk, majd erről balra (Ny) letérve, megkezdtük a kapaszkodást az erdő fái között. A kezdeti enyhe emelkedő itt meredekebbé vált. Az út ennek ellenére sem volt túl vészes, jól járható volt, és a kaptató is bőven az elmegy kategóriába tartozott. Egy darabon itt együtt futott a és a jelzés, majd a balra levált, egy sokkal kevésbé szimpatikus, vízmosásnak tűnő részre (Csehvári-árok) irányítva minket. Hamarosan aztán az jelzésről is letértünk, ezúttal az jelzés kedvéért, amely egy utolsó, rövid kaptatóval felvezetett minket a Csehvárhoz.
Csehvár dombján
Felérve első dolgunk volt szusszanni kicsit, majd körbenéztünk, hátha vezet még valamerre a dombtetőre felvezető ösvény, sajnos azonban nem akadtunk folytatására. Az események ilyetén alakulása nem öntött el túláradó jókedvvel. Odafent se kilátás nem volt a környező fák miatt, se jól kivehető romok. Igazából csak onnan tudtuk, hogy helyben vagyunk, mert ki volt téve a jelvényszerzőknek egy igazoló tábla. Nem lehetett mit tenni, leraktuk a seggünket, és nekiálltunk reggelizni, miközben jobb híján egymást bámultuk.
A késői reggelit befejezve végignéztem, ahogy öcsém egy lódarázs cseppet sem megnyugtató közeledésének köszönhetően eszeveszett pánikban, irtó magas és furcsa hangokat adva repülőrajtot vesz. A röhögéstől fulladozva követtem lefelé a már ismert ösvényt követve. Visszaérve a jelzéshez nem a már bejárt úton mentünk vissza, hanem balra tartottunk, és tovább haladtunk azon, így hamarosan ismét csatlakozni tudtunk a továbbiakban egész a Csóványosig követendő jelzéshez.
Innen egy szakaszon az utunk együtt haladt a tanösvénnyel. A kihelyezett táblákat olvasva tanulhattunk a Börzsöny erődítményeiről, a környéken folytatott erdészeti gazdálkodás múltjáról, stb. Hamarosan aztán a jelzés elkanyarodott, majd később a tanösvény is más irányba folytatódott tovább. Mi a további okulásról lemondva a jelzésen maradtunk, és átkeltünk a csörgedező Őz-berek-patakon, hogy az Ételhordó utat követve igyekezzünk tovább a Csóványos felé.
Őz-berek-patak
Egy keményebb, kb. 2,5 km-es emelkedő szakasz következett. Mivel mi nem siettünk sehová, ezért a háromnegyedénél megálltunk szusszanni egyet. Hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy egy népes és kifejezetten hangos társaság csaknem utolért minket. Mivel nem igazán díjazza egyikünk sem az erdőbeli társaságot (és még kevésbé a kiabálást), ezért összekaptuk magunkat, és a “félős” bandát sietősen magára hagytuk. Nem sokkal ezután egy rövid időre betorkolt hozzánk a 
jelzés a Málna-hegy aljánál. Azt elhagyva végre kicsit szintezhettünk, egész az Alsó-Hinta-rétig.
A rét után már csak egy rövid, kb. 1 km-es emelkedőt kellett letudnunk, és fent is voltunk a Csóványoson. Nagyjából 3-3,5 óra alatt értünk fel ideáig Diósjenőről. A csúcson egész népes sereglet gyűlt össze, ami nem csoda, hisz szép idő volt, és ez egyébként is elég népszerű csomópontja ez az erdei utaknak. Lepakoltuk a cuccainkat az egyik üres asztalhoz, és míg öcsém evett, én felmentem a toronyba, hogy kicsit körülnézzek és lőjek pár képet.
Csóványos
A toronyból lejőve még vagy fél órát lazultunk odafent. Ettünk, böngésztük a térképet, szóba elegyedtünk a szomszéd padnál ülőkkel. Mivel azonban az utunknak még nagy része előttünk állt, ezért nem maradhattunk itt örökké. Felkaptuk hát a zsákokat, és a Hangyás-bércen lefelé vivő és 
jelzéseket követve elindultunk. Nem sokkal a csúcs alatt találkoztunk a lenti képen szereplő úriemberrel, akit meglátva elcsodálkoztam azon, hogy egyesek milyen király “négyláb” meghajtású lóra tudnak szert tenni. Nem lehetett semmi szegény állatnak feljönni ideáig!
"Terepló"
Ezen a szakaszon amúgy nagyjából szintben haladhattunk, alig lejtett alattunk az ösvény. Kb. 1 km-t haladhattunk így, amikor jobbra (ÉK) kanyarodtunk a jelzésre, a Nagy-Mána irányába. Pontosabban csak kanyarodtunk volna, mivel első körben lazán elmentünk a letérési pont mellett. Mentségünkre szolgáljon, hogy habár normálisan volt ugyan jelzés (mint az később kiderült), azonban magát az ösvényt alapból alig lehetett észrevenni a szabályos térközökben álló bükkök között. Igazából nem is nagyon lehet leírni, hogy milyen furán hatott ez a lekanyarodó. Kicsit olyan hatást keltett, mintha egy fákból álló folyosón sétálgatna az ember.
Sasfészek-bérc
Letérve tehát a jelzésre a Sasfészek-bércen haladtunk tovább. Itt hirtelen gyökeresen megváltoztak az eddigi terepviszonyok. A kellemes szintezgetés meredek lejtőbe csapott át. Ráadásul a talaj tele volt hintve kisebb-nagyobb kövekkel, amelyek a finom por alapon gördülve nagyszerű seggelési lehetőséget adtak az embernek, ha nem figyelt elégé. Hamar meg is tanultuk a leckét miután kb. 20 méteren belül mindketten kis-híján pereceltünk.
Megmászva, majd elhagyva pár érdekes és szép sziklaalakzatot, hirtelen bukkantunk ki a fák közül egy fényben fürdő, kevésbé meredek részére a bércnek, ahonnan oldalt tekintve ízelítőt kaphattunk abból a látványból, ami nem sokkal később a Nagy-Mánáról várt ránk. Igazán hangulatos volt itt sétálgatni. Kiérve a Nagy-Mánához meg is álltunk egy hosszabb szusszanásnyi időre, hogy kiélvezhessük a látványt, és hogy fújjunk egyet.
Kilátás a Nagy-Mánáról
Öcsémben azonban rendesen benne volt a mehetnék, így nem nagyon hagyott élni, míg el nem indultunk. A Nagy-Mána-bércén lefelé követve a jelzést, repetát kaphattunk a nem oly rég magunk mögött hagyott meredek, és laza apró kövektől csúszós lejtőből. Egész a Rakottyás-patak völgyéig “élvezhettük” a térdeinket terhelő lejtő örömeit. Leérve a Rakottyás-völgybe többször is átkeltünk a patakon, majd a Tűzköves-forrásnál lévő pihenő mellett megállás nélkül elhaladva, hamarosan beértünk Királyházára.
Rakottyás-völgy
Királyházán nem is nagyon időztünk. Mindössze pár falat erejéig ültünk le az aszfaltút mellett, illetve, hogy megvitassuk, hogyan és merre tovább. Eredeti tervünkben az szerepelt, hogy a Kámor érintésével gyalogolunk vissza Diósjenőre. Ez még bele is fért volna az időnkbe, hisz egyáltalán nem volt még késő. Mi azonban, korai hazatérést és másnapi programot is tervezve, végül úgy döntöttünk, hogy rövidítünk. A Kemence-völgyben futó jelzésre esett a választásunk. Igaz ugyan, hogy ez jó pár kilométernyi aszfalton való kutyagolást jelentett, de terveink voltak, s igyekezni akartunk haza.
Kilátás a Závoztól Diósjenőre
Egész a Závozig baktattunk az aszfalton, követve a jelzést, majd letértünk a műútról a jelzésre. Innen már végig ezt követve ereszkedtünk le Diósjenőig. Utunknak ez az utolsó etapja egyben a diósjenői tanösvénynek is része volt, úgyhogy kicsit megint okosodhattunk. Hamar beértünk a faluba, és nagyjából 6 óra körül megérkeztünk a vasútállomásra. A restiben pedig, jó szokásunkhoz híven, sörözéssel múlattuk az időt a vonat érkezéséig.
Képgaléria:
